Tavaly egy kis rönkkápolnát emeltünk a kertünkben, Isten dicsőségére és Boldogasszony tiszteletére. Nem hivalkodó épület, beleillik a havasi tájba. Nőiességét már a zsindelytetőből kiemelkedő, tulipánban végződő kettős cserefa kereszt hirdeti. A mellette álló háromlábú harangláb tetején lévő kovácsoltvas csillag, és a széljárást követő évszámos pléhzászlócska jelzik, hogy felekezetek feletti ez a hely, ez az építmény. A kápolnaépítést sokan támogatták, jól eső érzés volt megtapasztalni, hogy létezik magyar összefogás.

Habár a baráti körünkből legtöbben üdvözölték a kápolnaépítés szándékát, voltak olyanok is, akik azt mondták: - Nem kápolnát kell építeni, hanem meg kell térni!

Mások pedig azt hirdetik, hogy a hit gyakorlásához nem kell templom, s fölösleges új kultikus épületeket emelni, sőt a régiekre sincs szükség. Annak ellenére, hogy az ezt vallók ma még kisebbségben vannak, kénytelen voltam elgondolkodni azon, amit őszintén kimondtak.

Elsőként egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Építhet-e olyan valaki templomot vagy kápolnát, akinek nincs hite vagy éppenséggel ne tért volna meg? Aligha. Eszembe jutott az a kis hadikápolna, amit az ezeréves magyar határ közelében, az Úzvölgye telep határában, a Magyarós-tető aljában emeltek 1917-ben a munkácsi 11. gyalogezred katonái. Ezt az épületet is a hit szülte, meg a remény, hogy egyszer vége lesz a háborúnak, hogy épségben hazajuthatnak családjaikhoz a határt védő férfiak. Lassan száz esztendős lesz ez az Árpád-házi Szent Erzsébetnek ajánlott épület, s még ma is minden Erzsébet-napkor emlékezőket vonz erre az elnéptelenedett vidékre. Ha nem lenne kápolna ezen a helyen, vajon zarándokolnának-e emlékezők ide egy nagyra nőtt öreg fához vagy egy kopár sziklához imádkozni, fohászkodni? Erre is csak nemmel tudok válaszolni.

Mostanában divat mindent megkérdőjelezni, mindent kétségbe vonni. Régi iratok kreülnek elő, amelyek eddig rejtve voltak, s vannak akik csak ezeket tekintik hiteleseknek és gondolkodásmódjukat, cselekedeteiket a felfedezett régi tanoknask vetik alá. Nemrég kaptam levélmellékletként az apokrif iratokból egy csokorra valót. Ezek szerint Jézus a következőket tanította:
„Az ember fény természetű, bűntelen, szépséges, tiszta és szabad, testbe zárt isteni Fény! Fény van minden emberben. Fény és fény között nincs különbség.
Ugyan az a fény van minden emberben, sőt ebben a kutyában is, sőt ebben a fűszálban is! Isten országa bennetek van! Nem kőből és fából épült házakban.  
Hasítsd szét a fát, és ott leszek. Emeld fel a követ, és megtalálsz… Ne építsetek az én atyámnak templomokat, mert az én atyám temploma a Világ. Egy mező a csillagos ég alatt. Egy Hold-sütötte tengerpart. Egy liget. Vagy egy barlang, ahol a Nimfák játszadoznak. Ez a templom, Nem az amit az ember épít."

Kétségtelenül szép gondolatok, de ugyanúgy nem tudom ellenőrizni a hitelességüket, mint ahogyan a Biblia összeállításál sem bábáskodtam. De nem is ez a lényeg. Természetesen tudok imát mondani egy hegytetőn, egy virágos réten, egy évszádos cserefe tövében, egy folyó partján vagy akár a kaszálás szüneteiben, de azért még szükségét érzem olyan, ember és Isten kapcsolatát hirdető épületeknek, ahová betérhetek, elcsenedesedhetek, ahol kitárhatom a szívemet, ahol hálát mondhatok. És az emberek többsége így érez.

Nekünk, magyaroknak, különösen fontosak a templomaink, kápolnáink, hiszen jelenlétünket hirdetik egy olyan tájon, ami ránk bízatott. Kötelességünk megőrizni a már meglévő épületeinket, s ahol erőnk engedi, újakat építeni. Szükségből, hálából, engesztelési szándékkal. Mert ránk fér a kegyelem!

Sepsiszéki Nagy Balázs